Tegnap láttam valamit, ami nagyon megindított. Egy hajléktalan bácsi épp az ebédjét fogyasztotta a füvön, mikor odaólálkodott hozzá egy kis ciromos és egy csöppnyi keverék kutyus. A bácsi pedig ahelyett, hogy elhajtotta volna őket, letette kis papírtényérját az állatok elé és nekik adta utolsó falatjait. A kiskedvencek örömmel falatoztak, míg az öreg suttogva becézgette, simogatta őket. Elképzeltem, ahogy elsírja nekik bánatát, elmeséli hogy jutott idáig, a picik pedig füleiket hegyezve két falat közt hevesen bólogatnak és együttéreznek, hisz tudják ők is, milyen számkivetettnek lenni.
Jó érzés volt látni, hogy vannak még ilyen emberek. Akik megosztják másokkal, amilyük van, még akkor is, ha nekik sem telik sok mindenre. Mikor láttuk ezt felsővezetőinktől? Mikor látunk arra példát, hogy akinek sok van, azt mondja: "Minek nekem ennyi pénz, ház, autó? Eladom inkább, ami felesleges, és segítek másokon, hogy a társadalmon belüli szakadékok ne legyenek akkorák!" Na ilyet soha, azt hiszem. Talán még Bill Gatesről olvastam, hogy szegény gyerkőcei nem kapják meg az összes vagyont, csak pár milliót, a többit pedig jótékony célokra osztja szét végrendeletében. Ez lenne a megfelelő hozzáállás. Ha a gazdagok közt is több lenne a nem-önző-ember.
Vagy csak naív vagyok?
Pesze, én sem segítek minden "jöttmentnek", és nyilvánvalóan csak kicsiben teszem meg azt, amit boldog lennék, ha nagyban is megtehetnék. Szerintem mindenki szivesen ad pár forintot akkor, ha a boltban a kisnyugdíjasnak pont nincs annyi aprója, amennyi kell, de egy láthatólag beszívott tinédzsernek nem adok egy fillért sem, mikor látom, hogy vonatra nincs pénze, de a szájában ott lóg a Davidoff. Sőt, a villamos és metrómegállókban posztoló állandó kéregetőknek sem adakozok. Azért mert: 1. agresszívan kéregetnek én nem lehet nekik nemet mondani, még ők sértődnek meg, 2. ha egész nap ráér az aluljáróban csövezni, arra is lenne ideje, hogy a várost járja és keressen valami alkalmi munkát, bármit, ami segítene rajta.
Mert mint blogom leírásában is szerepel, minden tőlünk függ. Attól, hogy mi mit akarunk, és ezért mire vagyunk képesek.
Lehet, hogy a tehetős emberek is így gondolják, ők megcsinálták, az ő munkájuk gyümölcse vagyonuk de!
mindennek van egy határa. Aki megteheti, annyi felesleges dologra költ. Szerintem. Gondoljunk csak bele, hogy egy jobb minőségű, márkás öltönyből hány szegény családból származó kisgyermek kaphatna újra olcsóbban, vagy ingyen tankönyvet. (a napokban korlátozták az iskolások tankönyvtámogatását, nem is kis százalékban)
Az állam szerepe a képletben persze teljesen más lenne. Létezik ugyanis egy olyan kifejezés, hogy társadalmi felelősségvállalás. Aminek a lényege h a jó értettem, az hogy, ha én akarok tenni valamit, vannak ötleteim, céljaim és hajlandó vagyok áldozatot hozni érte, de ezt valamilyen külső, tőlem nem függő akadály meghiúsítja akkor ott legyen az állam, aki segít nekem az akadályok elhárításában. Tehát ha nekem nincs piacképes végzettségem, legyen lehetőségem tanulni, ha eltörik a lábam, gyógyítsanak meg normális körülmények között, stb...
Amíg azonban ezek a támogató funkciók nem működnek megfelelően, sőt a legnagyobb káosz ezeken a területeken uralkodik, addig senki ne csodálkozzon azon, hogy egyre több ember válik céltalanná, esetleg otthontalanná...amíg az általunk befizetett összegek nem a megfelelő helyre, hanem zsebbe vándorolnak, onnan pedig ki tudja merre, addig nem fog semmi változni. Amíg ezek a zsebek nem jönnek rá, hogy úgy is viselkedhetnének, mint a minap látott hajléktalan bácsi, addig ennek a bácsinak sem lesz reménye arra, hogy egyszer tető kerül a feje fölé...
tessék ezen elgondolkodni.
